Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend – A pálosok története

Thébai Remete Szent Pál

Életét Szent Jeromos írta le (élt i.sz. 347-420), aki a korai keresztény egyház teológusa volt.

Szent Pál Egyiptomban élt nővérével és sógorával, amely akkoriban a Római Birodalom tartománya volt. Pál szemtanúja volt Decius (uralkodása: i.sz. 249-251) és Valerianus (uralkodása: i.sz. 253-260)  császárok keresztényüldözéseinek, a vértanúk szenvedéseinek és a helytállásuknak. A császár hívei mindenhol keresték a keresztényeket, legfőképpen Thébában. Az elfogott keresztényeket szörnyű módon megkínozták, azért hogy a hitüket a haláluk előtt megtagadják.

Pál 15 éves volt, amikor sógora úgy határozott, hogy keresztény hite miatt feljelenti a rómaiaknál a fiút, hogy az örökségét megszerezhesse. Nővére amikor ezt megtudta, elárulta neki, hogy mit tervez a sógora ellene, erre Pál úgy döntött, hogy minden vagyonát hátrahagyva a pusztába menekül. Kiábrándult az emberekből, úgy gondolta, hogy a vadállatok talán könyörületesebben viselkednek iránta, mint az emberek. Talált egy barlangot, amely mellett egy patak folyt, és egy pálmafa is állt a barlang mellett. Úgy megtetszett neki a hely, hogy az egész hátralevő életét itt élte le. A pálmafa gyümölcsöt, a levele ruhát, a patak vizet adott neki. 98 évig élt itt remeteségben.

Pál élete vége felé, i.sz. 343-ban, Szent Antal meglátogatta. Antal barát is a környéken lakott, 90 éves volt, amikor elgondolkozott azon, hogy van-e olyan, aki még nála is több időt töltött a pusztában. Megtudta, hogy Pál még több ideje él ott remeteként, ezért a keresésére indult. Nagy nehezen megtalálta a barlangot, ahol Pál élt, de ő becsukta a jövevény előtt az ajtót. Antal kérlelni kezdte, hogy engedje be, szívhez szólóan beszélt hozzá, elmondta ki ő, és honnan jött, hogy lássa őt. Pál kinyitotta az ajtót, majd megölelte Szent Antalt, mintha régi barátok lennének, aztán leültek a patak partjára, és beszélgetni kezdtek. Antal Pál kérésére mindent elbeszélt a világ dolgairól, azután elmondta a maga életét is. Miközben beszélgettek, megjelent egy holló, letett közéjük egy kenyeret, és elszállt. Ekkor Pál azt mondta Antalnak: ,,Áldott legyen az Úristen, ki nekünk eledelt küldött. Tudnod kell, hogy hatvan esztendeje már, hogy ez a holló nekem mindennap fél kenyeret hord, de most a te eljöveteledért az Úr megkettőzte az élelmet.” Miután elfelezték a kenyeret, és megették, ittak a forrás vizéből, majd hálát adtak az Istennek.

Másnap Pál így szólt Antalhoz: ,,Édes Atyámfia, régóta tudtam én, hogy te e pusztában lakol. És az Úristen megígérte nekem, hogy meglátlak téged halálom előtt. Ezért eljött az idő, melyet oly igen kívántam, melyben az én lelkem eloldódik testem kötelékeitől. Az Isten hozott téged ide, hogy eltemesd az én testemet, földbe temetve a földet.” Mikor Antal ezt meghallotta, elsírta magát, és kérlelte Pált, hogy vigye őt magával. Erre Pál így felelt: ,,Antal, nem illik, hogy azt akarjad, ami nem tetszik az Istennek. Jó volna neked a test terhét elhagynod, és a makula nélküli Bárányt, Krisztus Jézust követned, de atyádfiainak hasznáért szükséges, hogy bizonyos ideig még velük maradj, őket tanítsd és jó példát adj nekik. És ha nem restellnéd a fáradságot, megkérnélek, hogy menj el, és hozd el nekem azt a palástot, amit neked Atanáz adott, hogy abba takarva temesd el testemet.” Pál ezt azért mondta, hogy Antal ne legyen jelen halálakor, és így kevésbé fájjon neki.

Csodálkozott Szent Antal azon, hogy Pál Atanáz palástját kéri, de úgy gondolta, hogy Isten Pál szívében lakik, nem mert neki ellentmondani, ezért elbúcsúzott, majd visszatért a saját klastromába. Megérkezve meglátta őt két tanítványa, és így szóltak: ,,Hol voltál, édes Atyánk?” Ő így válaszolt: ,,Jaj nekem, szegény bűnösnek, ki méltatlanul viseltem a szerzetes nevet. Én láttam Illést, láttam Keresztelő Jánost, mivelhogy láttam Pált a Paradicsomban.” Ezután elcsendesedett, lehajtotta a fejét, bement a cellájába, és magához vette a palástot. Tanítványai kérték, hogy magyarázza meg nekik a cselekedetét, erre ő azt felelte: ,,Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.” Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy Pál a távollétében meghal, ezért sietve evett egy keveset, és visszaindult a barlanghoz. Amikor úton volt meglátta Pál lelkét hófehéren, amint hatalmas fényben a mennybe ment, próféták, apostolok és angyalok kísérték. Antal a földre borult, port szórt a fejére, és ezt sóhajtotta: ,,Ó, Pál, miért hagytál el engem? Miért nem búcsúztál el tőlem? Olyan későn ismertelek meg, és ilyen hamar veszítettelek el téged…” Mikor odaérkezett a barlanghoz, meglátta, hogy Pál térden áll, arcát és kezét az égre emeli, mintha még élne.

Antal keservesen siratta Pált, azután kivitte a barlangból, és elmondta mind a zsoltárokat és dicséreteket, amelyeket a halottakért szoktak mondani a keresztények. A zsolozsma végeztével elgondolkodott azon, hogy miként temesse el: nem mehetett vissza a kolostorba szerszámokért, mi lesz a szent testtel, míg visszajön, hiszen három napig tart az út. Végül is elhatározta, hogy marad, és így kérlelte az Istent: ,,Uram, Istenem, meg akarok halni a szolgád mellett. Itt akarok megpihenni, mert ily módon boldog lesz a lelkem.” Ezután egyszer csak két oroszlán jött a sűrű erdőből, Antal ezt meglátva megrémült, de szívét megerősítve Istenhez fohászkodott. Látta, hogy az oroszlánok szelíden közelítenek hozzá, megálltak Szent Pál teste mellett, és ordításukkal mutatták, hogy siratják az ő halálát. Utána körmükkel kaparni kezdték a földet, és kiásták a sírt. Miután végeztek, Szent Antalhoz mentek. Antal úgy gondolta, hogy áldást kérnek tőle, ezért így szólt: ,,Uram, Istenem, kinek gondviselése nélkül a falevél sem rezdül, és a legkisebb madár sem veszíti életét, add meg ezeknek az állatoknak, kik téged tisztelnek, ami nekik illendő.” Megáldotta az oroszlánokat, majd kezével intve elbocsátotta őket, és azok úgy is cselekedtek.

Antal az oroszlánok által kikapart verembe tette a testet, betakarta a palásttal, amit Pál kért tőle, azután földdel betemette. Magához vette a szent köntösét, amely pálmafalevelekből készült, majd visszatért klastromába, és elmondta a tanítványainak azt ami történt. Pál köntösét viselte a húsvéti és a pünkösdi nagy ünnepeken ettől kezdve.

Remete Szent Pál sírját Szent Antal tanítványai látogatták, és általuk gyorsan elterjedt életének híre. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta, romlatlan, a sivatagi körülmények miatt mumifikálódott tetemét 1169-ben Konstantinápolyba szállították, fejét azonban Rómába vitték, ahonnan IV. Károly császár Prágába vitte, majd 1240-ben Velencébe került. A pálosok nagyon szerették volna, hogy Szent Pál teste a fejével együtt hozzájuk kerüljön. Nagy Lajos, aki kedvelte a pálosokat, megígérte, hogy megszerzi a szerzeteseknek a kívánt ereklyét. 1381-ben átszállították a testet Velencéből Budára, de a fej a cseheknél maradt. 1523-ban II. Lajos igéretet kapott arra, hogy a Karlstein várában őrzött fej-ereklyét kiadják. 1523-ban illesztették össze a fejet és a testet Budaszentlőrincen.

A pálosok Szent Pál ereklyéjét a török elől elrejtették előbb az elefánti kolostorba, Nyitra megyében, majd onnan Trencsén várába vitték, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. A törökök Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutottak Trencsénbe is, ahol az ereklye az ostrom alkalmával valószínűleg elégett.

A Pálos Rend címerében a következők láthatók: a pálma, amely ruhát és táplálékot adott Szent Pálnak, a mindennap fél cipót hozó holló, és a sírt megásó két oroszlán, ezek a szimbólumok Isten gondviselő szeretetét jelképezik.

Esztergomi Boldog Özséb kanonok

Boldog Özséb i.sz. 1200 körül született Esztergomban, egy híres magyar családban, de sajnos közelebbit nem ismerünk a származásáról. Özséb életét P. Gyöngyösi Gergely pálos történetírótól ismerjük, akinek krónikáiból megtudhatjuk, hogy Özséb hogyan vált a pálos rend alapítójává.

Özséb gondos nevelésben részesült, a Szent István által 1028-ban alapított káptalani iskolába járt, korán megtanult írni, és játék helyett már kiskorában vonzódott a könyvekhez. Szelíd, elvonultságra hajló, könyveket bújó kisfiú volt, akit mindenki szeretett a kiváló természete miatt. Felnőttként a papi hivatást választotta, és miután felszentelték mindennap nagy áhítattal mutatta be a szentmisét, amellyel Isten tetszését igyekezett kivívni.

Hamarosan az esztergomi főkáptalan által kanonokká nevezték ki. Továbbra is olyan áhítattal és odaadással végezte a papi hivatását, hogy mindenkiben mély benyomást tett, és Isten szeretetére lobbantotta a hallgatóinak szívét. Özséb minden jövedelmét a szegények javára fordította, ajtaja tárva volt mindenki előtt, aki segítségre szorult. A házában megfordultak remeték is, akik a Pilisben, az erdő mélyén éltek, és teljes egészében az imádkozásnak és a vezeklésnek szentelték az életüket. Özséb atya megszerette ezeket a szerzeteseket, és felkereste őket a remeteségükben. A látottakat követően vonzódást érzett az egyszerű remetei élet iránt, és vágyott az erdők és a hegyek szépsége és csendje után.

Sajnos tervét, hogy a Pilisbe vonuljon remeteségbe az 1241-ben kezdődő tatárjárás késleltette, mivel a hívek megsegítését fontosabbnak érezte. Ápolta a sebesülteket, vigaszt nyújtott a haldoklóknak, bátorította a meggyötörteket, együtt imádkozott a hívekkel.
Amikor a tatár sereg visszavonult, utána még négy éven keresztül Özséb atya részt vett az emberek testi és lelki újjáépítésében, majd 1246-ben lemondott a kanonoki tisztségéről, és érseki engedéllyel a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, ahol imádsággal, böjttel, és vezekléssel kért engesztelést a balsorsú nemzete számára.

A hármas barlangja elé, ahol élt, a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Híre hamar elterjedt, és sokan jártak hozzá tanácsért és a tanításait meghallgatni. Hívei is lettek, néhányan követték szigorú, vezeklő életmódját.

Özséb atya egyik éjjel csodálatos álmot látott, amelynek hatása a további életútjára meghatározóvá vált. Az erdőből sok kis lángot látott felé közeledni, amelyek amikor elérték a barlangja előtt álló keresztet, abban egy nagy lánggá álltak össze. A remete felismerte, hogy ez a látomás egy égi jel, amely arra ösztönzi, hogy a szétszórtan élő remetéket egy nagy közösségbe gyűjtse össze, csak így válhatnak olyan közösséggé, akik tudásukkal, példás életükkel utat mutathatnak másoknak. 1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti magaslaton templomot építettek, és egy hozzátartozó monostort a remeték részére.

Ezután Özséb sorra járta a környékbeli remeteségeket, a Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közösségben éltek, és elkérte tőlük a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor egyesült, tartományfőnöküknek Özsébet választották elismerve tudását és példás életvitelét, védőszentjüknek pedig Thébai Szent Pált tették meg, ezért magukat „Első Remete Szent Pál testvéreinek” nevezték. Amikor egyre több kolostor csatlakozott hozzájuk, Boldog Özséb 1262-ben Rómába ment, hogy a Szentszék jóváhagyását megkaphassa a rend megalapításához. A pápa jóváhagyta az új Rendet, de nem engedte meg Szent Ágoston regulájának átvételét, mert nem voltak biztosítva az anyagi feltételek. A Rend hivatalos, római jóváhagyása csak 1308-ban történt meg.

Esztergomi Boldog Özséb atya súlyos betegsége után 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban, és még halálos ágyán is a szeretetre, a szabályok betartására, és Krisztus követésére buzdította tanítványait. A templom sírboltjában helyezték végső nyugalomra a rendtársai.

A  magyarok sorsa a pálosok sorsával azonos…

Pázmány Péter, aki egykor el akarta töröltetni a Pálos Rendet, így vélekedett róluk:

“Ha valaki Magyarország sorsos állapotját látni kívánja, tekintse Első Remete Szent Pál szerzetét. És ha azt virágjában tündökölni látja, tudja meg, hogy az országnak is jól vagyon dolga, mert jó rendben a szénája.”

A pálosoknak többször is szembe kellett nézniük a feloszlatással és a megsemmisüléssel, erejük és hitük miatt mégis sikerült minden alkalommal feléledniük, így a mai napig fennmaradhatott a rend, ugyanúgy, ahogy Magyarország is létezik még, számos megpróbáltatás ellenére.

A török pusztítás miatt a pálosok kolostorai közül csak néhány volt életképes, jó néhányuk romokban hevert. Elpusztították a Budaszentlőrinci főkolostort is, ahol a Központi Levéltár és a Központi Könyvtár gyűjteményét őrizték, mivel eme iratok pótolhatatlanok voltak, ez jelentette a pálosoknak a legnagyobb csapást. Pénzügyileg, és működésben is a padlóra került a rend. Pázmány Péter, akit V. Pál pápa teljhatalmú apostoli vizitorrá nevezett ki a pálosok fölé, azt javasolta, hogy a rendet vagy töröljék el, vagy a domonkosok örökös felügyelete alá helyezzék, mivel a rendi reformok végrehajtására nincs remény. Szerencsére egyikre sem került sor.

12 rendház maradt fent a török pusztítás után, leginkább a régi határnál. 1686-ban ez a 12 kolostor 60 szerzetesével jelentette az újrakezdést. Az ezt követő 100 esztendőben a rend újra virágzásnak indult, létszámban és anyagilag is felvirágzott, a lelki, szellemi kiteljesedés korát is jelentette a számukra. A magyarul való prédikálás, a prédikációs köteteknek a közreadása, a nemzeti érzés, és a nemzeti hovatartozás hangsúlyozása ebben a korszakban gyökerezik. A bécsi udvar ezt jól tudta. A magyarságtudatot erősítő, magyaroknak utat mutató rend kolostorait 1786-ban II. József feloszlatta. A rend megszüntetése a Pálos Rend virágzásának csúcsán történt. A pálosok sorsa szorosan összefonódott a magyar nemzet sorsával, ezért látott bennük ellenséget minden hatalom, aki a magyarokat igába akarta hajtani.

A pálosok az 1800-as évek közepére kihaltak magyar honban, Boldog Özséb lángjai már nem égtek hazánkban, de a pislákoló tűz megmaradt Lengyelországban. 1934-ben visszatelepül a rend Magyarországra, majd 1950-ben újra feloszlatták. A 2. világháború után a kommunista rendszer szemében szálka volt az erős magyarságtudattal rendelkező Pálos Rend, ezért nem elégedtek meg a feloszlatással, több szerzetes is vértanúként végezte, sokakat pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. A budai Sziklatemplomot lerombolták, a szobrokat, oltárokat összetörték, a templomnyílást befalazták.

1989-ben újra rendeződött a pálosok sorsa, amikor Árva Vince márianosztrai plébános átvette a sziklakolostort az ottani gondnoktól, majd a 2000-es évek közepére a sziklakolostor anyagi helyzete is rendeződött.

Hiszem, hogy a magyarságnak fontos az, hogy a pálos atyák változatlanul magukénak érezzék a magyarok sorsát, újból imádkozzanak értünk, és azon dolgozzanak, hogy Magyarország újra fényt gyújtson.

Források, ajánlott weboldalak, videók, könyvek:

Képek:

flickr.hu Remete Szent Antal látogatása Remete Szent Pálnál

hu.wikipedia.org Boldog Özséb

Weboldalak:

sziklatemplom.hu A Magyar Pálos Rend rövid története

origo.hu A misztikus magyar rend

magyarkurir.hu Remete Szent Pál – Magyarország elfelejtett védőszentje

sermones.elte.hu Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000-1530)

archiv.katolikus.hu Remete Szent Pál

palosrend.hu Esztergomi Boldog Özséb kanonok

palosrend.hu Első Remete Szent Pál

palosepiteszet.hu Pázmány Péter és a pálosok

Könyvek:

Kisbán Emil: A ​magyar Pálosrend története I-II.

Gyöngyösi Gergely: Pálos remete testvérek életrajzai (1530 körül)

Videók:

youtu.be Szántai Lajos: Pilis és Pálos rend (1. rész)

youtu.be Szántai Lajos: Pilis és Pálos rend (2. rész)

youtu.be Szántai Lajos: Pilis és Pálos rend (3. rész)

youtu.be Szántai Lajos – A Magyar Pálos Rend üdvtörténeti jelentősége

youtu.be PÁLOSOK – AZ ŐSI MAGYAR REND (rendhagyó kutatások – HD)

youtu.be Hagyaték – Fehér barátok – Pálos sors, magyar sors

youtu.be Pálosok

youtu.be Rostás László – Pálosokról a tények mentén

youtu.be Jó tudni … A Pálosok titkai, története

youtu.be A Pálos Rend Magyarországon – Beszélgetés Árva Vince Atyával