Egy eltűnt civilizáció legendája – Atlantisz

Atlantisz

Atlantisz, amely egy régmúltban eltűnt, fejlett civilizáció volt, sokunk képzeletében élénken él még napjainkban is. A legenda szerint 11 ezer évvel ezelőtt földrengések és özönvíz pusztította el. Amennyiben valóságos alapja van az elsüllyedt kontinens mítoszának, akkor Atlantisz a mai társadalmunk őse lehetett. Számos tudós és ereklyevadász kereste évszázadokon át és jelenleg is sokan szeretnék megtalálni. De valóban létezett ez az ősi birodalom, amely a tökéletes társadalom szimbóluma, vagy csak erősen vágyunk rá, hogy igaz legyen? Ennek a csodás birodalomnak a létezése évezredekig feledésbe merült, mindaddig amíg Platón meg nem írta a műveiben. Legendává Platón írásai után vált, miután az ókori görög filozófus nagy részletességgel mutatta be ezt a csodás helyet és a lakóit. Nem foglal egyértelműen állást, de úgy írja le, mintha valóban létezett volna. Napjainkban újra fellángolt Atlantisz megtalálásának vágya, de sajnos egyelőre nincs megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a mítosz csak egy utópiából, vagy valós, történelmi alapokon nyugvó történetből ered, van-e valóságos alapja, vagy csak egy fantasztikusan szép mese.

Amennyiben tetszett a cikk, kérlek oszd meg:

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter

Honnan ered a legenda?

A történet forrása kétségtelenül Platón Kritiasz című írásából ered, bár más ókori források is említik az atlantiszi leszármazottakat, akik a nyugati szigeteken éltek.

Platón fiatalon bejárta a világot, Egyiptomban is járt, ahol évekig tanult, majd visszatért Görögországba. Ezek az utazások nagyban befolyásolták a későbbi munkásságát, nagyon sok írást hagyott az utókorra. Az írásai közül kiemelkedik a Kritiasz. Ez a dialógus a Kritiasz nevű tanítványával történt beszélgetéseket, valamint vitákat tartalmazza. A műben Platón leírja, hogy Szolón elbeszéléséből ismerhetjük meg az atlantiszi történetet, aki az utazása során az egyiptomi papoktól hallotta. A Kritiasz végét nem ismerjük, mivel a dialógus csonkán maradt ránk, viszont a nagy filozófus a Timaiosz című dialógusában leírta a történet végét.

SzolónSzolón 
született: Kr. e. 638 körül, meghalt: Kr. e. 558 körül, ókori athéni politikus hadvezér és költő volt, a hét görög bölcs egyike. Nevéhez fűződik a Kr. e.594-ben bevezetett ún. szolóni alkotmány megalkotása, azaz a timokratikus államberendezkedés létrehozása. 

PlatónPlatón (régiesen Plátó, eredetileg: Arisztoklész) született: Kr. e. 427 körül Athénban vagy Aiginaban, meghalt: Kr. e. 347-ban Athénban. Ókori görög filozófus, iskolaalapító. Hatása jelentős volt az ókori és a középkori filozófiára, művei manapság is viták és filozófiai vizsgálódások tárgyát képezik. Munkásságának nemcsak társadalomtudományi, hanem irodalmi értéke is nagy jelentőségű.

Kritiasz

Kritiasz (latinul: Critias), született: Athénban, Kr. e. 460 körül, meghalt Munikhiaban, Kr. e. 403-ban. Görög politikus, filozófus és költő. A peloponnészoszi vesztes háború után Athénban hatalomra kerülő harminc zsarnok egyike volt. A zsarnokok politikai ellenfeleikkel, és nem csak a demagógokkal, a demokrácia iránt elkötelezettekkel is, bárkivel, aki bírálta őket, nemritkán bírói ítélet nélkül megölték és vagyonát elkobozták.

Platón Atlantisza

Kritiasz – Miként írja le Platón Atlantiszt?

Nagyjából kilencezer évvel ezelőtt tört ki a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között, az egyik oldalon a görögök a másik oldalon Atlantisz szigetének királyai álltak. Ez a sziget valaha Libüánál és Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsüllyedt, ezután mint áthatolhatatlan iszaptömeg akadályozta a hajózásban azokat, akik innen indultak ki a nagy, nyílt tengerre. 

Valamikor az istenek sorsolással az egész földet felosztották maguk között, vidékek szerint. Így nyerte el Poszeidón Atlantisz szigetét, és itt telepítette le egy halandó nőtől származó gyermekeit. A tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság között és a legtermékenyebb. Továbbhaladva a sziget belseje felé, a síkság közelében, körülbelül ötven stadionnyi távolságban emelkedett egy hegy, amely minden oldalról alacsony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, akik kezdetben itt születtek: Euénór volt a neve. Vele lakott felesége, Leukippé. Egyetlen gyermekük volt csak, egy leány, Kleitó. Amikor a leány már felnőtt lett, meghalt apja-anyja, Poszeidón pedig szerelmes lett belé, gyermekeket nemzett vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott, körülkerítette és körös-körül megerősítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger- és földgyűrűket vont egymás körül: kettőt földből, hármat tengerből – mintha körzővel csinálta volna -, a sziget közepétől kiindulva, mindenfelé egyenlő távolságban, így a terület megközelíthetetlenné vált az emberek számára, mert hajó és hajózás akkor még nem volt. A középen fekvő szigetet, mivel isten volt, könnyen berendezte és felékesítette, két forrásvizet fakasztott a föld alól, egy hideget és egy meleget, valamint mindenfelé terményt bőségesen sarjasztott a földből.

Fiúgyermekből öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legidősebb párból az elsőszülöttnek adta anyja, Kleitó lakhelyét és a körülötte lévő tájat – ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többi is uralkodó volt, hiszen mindegyiknek ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésű földet juttatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a legidősebbnek, a királynak azt, amelyről az egész szigetet és a tengert elnevezték – Atlanti-tenger -, mivel Atlasz volt az első király neve.

Atlasztól nagy és tekintélyes nemzedék származott. Királynak mindig a legidősebb leszármazottat választották meg. A királyság kiemelkedően gazdag volt. Sok árut hoztak be külföldről, de a legtöbb dolgot, ami az élet fenntartásához kellett, maga a sziget adta: sokféle ércet bányásztak, olyan is volt közötte, aminek ma csak a nevét ismerjük, az oreikhalkoszt, amely az akkori fémek között – az aranyat kivéve – a legbecsesebbként tartottak számon. Bőven nőtt fa a szigeten, amit kivághattak a hajóépítéshez és az ácsoknak. A föld bőséggel termett mindenfélét, ami az élethez kellett, sok táplálék jutott a házi- és vadállatoknak. Elefántok is nagy számmal legeltek itt. Ezenkívül gyümölcsök, zöldségek is bőven teremtek az egész szigeten, nagyon nagy bőség volt a javakból. Templomokat, királyi palotákat, kikötőket, hajógyárakat építettek és az egész országot a következő módon rendezték be.

Először is áthidalták azokat a tengergyűrűket, melyek a régi anyaváros körül voltak, hogy utat csináljanak kifelé és a királyi palota felé. A királyi palotát mindjárt kezdetben istenüknek és őseiknek ezen a letelepülési helyén építették fel, s egyik nemzedék a másiktól átvéve, a már meglévő pompát tovább díszítve, lehetőleg mindig felülmúlta elődjét, míg csak a palotát – nagysága és a mű szépsége tekintetében – bámulatossá nem tették. Ástak ugyanis a tengertől a legkülső gyűrűig egy csatornát, mely három plethron széles, száz láb mély, ötven stadion hosszú volt, és lehetővé tették a hajózást a tengerből odáig – mint valami kikötőbe -,kitágítva a torkolatát, hogy a legnagyobb hajók is befussanak. De ez még nem minden. Átvágták a tengergyűrűket elválasztó földgyűrűket is a hidak közelében, annyira, hogy egy három evezősoros hajónak átjárója legyen egyikből a másikra, de be is födték ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások alatt lehetett hajózni, mert e földgyűrűk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerből.

A legnagyobb vízgyűrű, melybe a tenger vizét bevezették, három stadion széles volt, a következő földgyűrű vele egyenlő; a második gyűrűpárnak a vizes gyűrűje két stadion széles, a száraz pedig ismét ezzel egyenlő volt; végül középen elterülő sziget körüli vízgyűrű egy stadion széles volt. A szigetnek pedig, melyen a királyi palota emelkedett, öt stadion volt az átmérője. A szigetet, a gyűrűket s a hidat, mely egy plethronnyi széles volt, körös-körül teljesen körülvették kőfallal, a hidakon pedig bástyatornyokat és kapukat emeltek mindenütt, ahol a tenger áthatolt. A szükséges követ pedig a középső sziget széléről körös-körül s a külső és belső gyűrű mélyéből fejtették részben fehéret, részben feketét, részben pirosat. A kőfejtéssel két üreget vájtak hajók számára, melyeket maga a szikla fedett be. Az épületek, részben egyszerűek voltak, részben azonban a kövek keverésével színessé tették őket a változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget keltsenek. A legkülső gyűrű körül lévő fal egész kerületét bronzzal vonták be, a legbelsőt olvasztott ónnal, végül a fellegvár körüli falat oreikhalkosszal, amelyek tűzszerű fénye van.

A királyi palotát a fellegvárban a következőképpen rendezték be. Középen Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom emelkedett, mely el volt zárva a nyilvánosság elől, és aranykerítéssel volt körülvéve. Ez volt az a hely, ahol hajdan Poszeidón és Kleitó nemzette és a világra hozta a tíz uralkodó nemzetségét. Itt rótták le – áldozatul e tíz ősnek – minden évben mind a tíz országrészből az évszakok első terményeit. Magának Poszeidónnak a temploma egy stadion hosszú, három plethron széles és ennek megfelelő magasságú volt, de formájában volt valami barbár. A templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak.

Ami pedig a belsejét illeti, az elefántcsont tető arannyal, ezüsttel és oreikhalkosszal volt díszítve; a falakat, oszlopokat és a padlózatot teljes egészében oreikhalkosszal burkolták. Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, ahogyan a kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti, körülötte pedig száz Néréisz delfineken. Ezenkívül azonban még sok más szobor is volt ott mint magánemberek fogadalmi ajándéka. Kívül, a templom körül a tíz király feleségeinek, összes leszármazottaiknak aranyszobra állt, a magánembereknek és a királyoknak sok más nagy fogadalmi ajándéka a városból és a külső területekről amelyek fölött e királyok uralkodtak. Az oltár mind nagyságban, mind megmunkálásban e berendezésnek megfelelő volt, éppen úgy a királyi palota: illett a birodalom nagyságához és illett a templom díszes voltához.

A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, és a víz jellegének megfelelő fákat ültettek oda. Körös-körül medencéket helyeztek el, egyrészt nyitottakat, a szabad ég alatt, másrészt – a meleg fürdők számára – fedett, téli medencéket; külön a királyi családnak, külön a magánembereknek; külön a nőknek, ismét külön a lovaknak s egyéb igavonó állatoknak, mindegyiket ellátva a megfelelő berendezéssel. Az elfolyó vizet részben Poszeidón ligetébe vezették, melynek sokféle fája a föld kitűnősége folytán csodálatosan szép és magas volt, részben a külső övezetekbe, a hidakon elhelyezett vezetékek segítségével. Itt sok istennek sok templomot meg számos kertet és testgyakorló helyet emeltek, részben csak emberek számára, részben lovasgyakorlatok részére, külön mindegyik szigetgyűrűn; egyébként a nagyobb sziget közepén is volt egy-egy stadion széles elkülönített lófuttató pálya, mely hosszában körülhúzódott az egész gyűrűn, és itt tartották a kocsiversenyeket.

Körülötte mindkét oldalon a testőrök nagyobb részének laktanyái voltak; a megbízhatóbbakra a fellegvárhoz közelebb eső kisebbik gyűrűn bízták az őrködést, végül azoknak, akik kitűntek hűségükkel, a fellegváron belül, a királyi család közelében adtak lakást. A hajótárolók tele voltak három evezősoros hajókkal és a hozzájuk szükséges felszereléssel; és minden kellően készenlétben állt. A királyi palota körüli városrész tehát így volt elrendezve; ha pedig az ember áthaladt a három külső kikötőn, egy falat talált maga előtt, mely a tengertől kezdve körben haladt, s mindenütt ötven stadionnyira volt a legnagyobb gyűrűtől és kikötőtől, és ott zárult össze, ahol a csatornának a tenger felőli torkolata volt. Mindez sok, sűrűn egymás mellett fekvő lakástól volt népes, a csatorna és a legnagyobb kikötő pedig csak úgy nyüzsgött a mindenhonnan érkező hajóktól és kereskedőktől, úgyhogy a kikötő éjjel-nappal mindenféle nyelvű beszédtől és százféle lármától volt hangos.

Az egész terület nagy magasságban feküdt és meredeken emelkedett ki a tengerből; a város körüli része teljesen sík, s ahogy ez körülvette a várost, úgy vették őt körül körben a hegyek, melyek lenyúltak egész a tengerig. A síkság egyenletesen sima felszínű volt, s egészében véve hosszúkás alakú, egyik oldala háromezer stadion, a másik, a tenger felől felfelé húzódó oldala pedig középen kétezer stadion. Ez a terület az egész sziget déli oldalán feküdt, s védve volt az északi széltől. A körülette emelkedő hegyeket pedig úgy dicsérik, hogy számban, nagyságban és szépségben túltettek az összes mai hegyen, hogy sok népes falu volt bennük, meg folyók, tavak és rétek, elegendő táplálékul minden házi- és vadállatnak; temérdek erdő, változatos fajták, bármely munkára és mindenféle célra bőséges mennyiségben. Ez a síkság a természet munkája és sok király gondoskodása folytán hosszú idők során a következőképpen alakult. A természet hosszúkás négyszög alakúra formálta, oldalai többnyire egyenletesek voltak, ahol pedig valami fogyatékosságot mutattak, körös-körül árkot ásva kiegyenlítették őket. Az árok mélysége, szélessége, hossza: ameddig leástak, egy plethron, a szélessége mindenütt egy stadion; minthogy pedig az egész síkságot és a várost mindkétfelől érintve, beletorkollt a tengerbe.

Felső (a hegyek felé eső) oldalából vagy százlábnyi széles, egyenes csatornákat vágtak a síkságon keresztül, melyek ismét az árokba, de a tenger felőli részébe torkolltak, ezek egymástól száz stadionnyira voltak. Rajtuk keresztül szállították hajón a hegyekből a városba a fát és a többi terményt is, úgy, hogy egyik csatornából a másikba összekötő csatornákat vágtak keresztben, szintúgy a városhoz is. Évenként kétszer arattak, télen Zeusz esőit használták fel, nyáron pedig a földből felbukkanó forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból. Ami a népességet illeti, el volt rendelve, hogy a síkságon lakó harcképes férfiak közül telkenként állítsanak egy vezetőt; egy-egy telek nagysága tízszer tíz stadion volt, telek pedig összesen hatvanezer. Azt mondják, hogy a hegyekben s az ország többi részén számtalan sok ember élt, s ezek mind vidékek és falvak szerint, ezeknek a telkekhez, ezek alá a vezetők alá voltak beosztva. A törvény úgy rendelkezett, hogy háború esetén minden vezető egy harci szekér kiállításának hatodrészéről gondoskodjon, összesen tehát tízezer harci szekérről, állítson ki két lovat és lovast, egy pár lovat kocsi nélkül, hozzá egy kispajzsos gyalogharcost, és a két lóhoz egy kocsist, továbbá két nehéz fegyverzetű katonát, két-két íjászt és parittyást, három-három könnyű fegyverzetű katonát kő- és dárdadobásra, végül négy hajóst az ezerkétszáz hajó ellátására. A királyi város hadügyét így szervezték meg, a többi kilenc területét másképp, amit hosszú volna elsorolni.

A hatóságokat és méltóságokat a következőképpen szervezték meg. A maga osztályrészében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az embereknek és nagyrészt a törvényeknek is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A királyoknak egymás közti hatalmi viszályát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg, melyeket a hagyomány és egy, az ősöktől oreikhalkosz oszlopra vésett felirat őrzött, amely a sziget közepén, Poszeidón templomában állt. Ide minden ötödik, illetve hatodik évben összegyűltek, tanácskoztak a közügyekről és megvizsgálták, nem lépte-e át valamelyikük a hatáskörét. Ha ilyenre akadtak, törvényt ültek. A törvénykezésre készülve előbb a következő biztosítékot adták egymásnak. Poszeidón ligetében bikák legelésztek szabadon. A tízek egyedül maradva könyörögtek istenükhöz, hogy a neki kedves áldozatot foghassák meg, majd vaseszköz nélkül, fával és hálóval vadászni kezdtek a bikákra. Az oszlopon a törvényen kívül egy esküforma állt, amely súlyos átkot szórt a törvény megszegőire. Mikor szokásaik szerint a bika összes tagját feláldozták, egy vegyítőedényből italt kevertek, és mindegyikükért egy csepp vért kevertek bele. A többi részt a tűzbe vetették, de előbb körös-körül megtisztították az oszlopot. Ezután aranycsészékkel merítve a vegyítőedényből és áldozatot loccsantva a tűzbe megesküdtek, hogy az oszlopon álló törvények szerint fognak ítélni és büntetést kiróni, ha korábban valamelyikük áthágta a törvényeket; a jövőt illetően pedig, hogy egyetlen írott rendelkezést sem fognak szándékosan áthágni, nem fognak a törvények ellenére uralkodni, és nem fognak másnak, csak annak, aki atyjuk törvényei szerint uralkodik, engedelmeskedni. Amikor mindegyikük megfogta ezt a maga és ivadékai nevében, ivott és a csészét az isten templomának ajándékozta. Ezután a lakomával és egyéb szükséges dolgokkal foglalatoskodtak. Mikor pedig besötétedett, és az áldozati tűz kialudt, mindnyájan gyönyörű szép sötétkék ruhát öltve leültek a földre az esküáldozat hamujára, s minden tüzet kioltva a templom körül, éjszaka ítéltek és ítéltettek, ha közülük egyik a másikat törvényszegéssel vádolta. Az ítéleteket, amikor megvilágosodott, aranytáblára írták, s díszköntösükkel együtt elhelyezték a templomban. Az egyes királyok előjogaira vonatkozó sok különleges törvény között a legfontosabbak mégis azok voltak, hogy soha egymás ellen fegyvert nem fognak, hanem inkább mindnyájan segítik egymást, ha közülük valaki valamelyik városban megpróbálná megbuktatni a királyi családot; és hogy, mint elődeik, közösen tanácskoznak háborúról és egyéb ügyekről, az irányítást Atlasz nemzetségére bízva. Halálra azonban a király senkit sem ítélhetett rokonai közül, csak ha a tízek közül több mint a fele jónak látja.

Ezt a nagy hatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az isten a görögök ellen indította, a hagyomány szerint a következő okból. Sok nemzedéken át, amíg Poszeidón isten természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal. Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanúsítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben. Az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló kincsekkel, könnyen vették, sőt mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak tömegét, minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való dőzsöléstől, nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak. Józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külső javak a kölcsönös szeretet és erény folytán gyarapodtak, ha ellenben igyekezetük és megbecsülésük a külső javakra irányul, azok is elpusztulnak, az erény is velük vész el. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának következtében gyarapodtak, de midőn az isteni rész lassan eltűnt bennük, mert gyakran és sok halandóval keveredtek, túlsúlyba került az emberi jelleg, nem tudták már a jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, és éles látású ember szemében már hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket veszítették el. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbeknek és a legboldogabbaknak, amikor már telve voltak az igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.  Az istenek istene, Zeusz, ki törvények szerint uralkodik, látta az igazságot, észrevette, hogy ez a derék nemzetség milyen nyomorúságos állapotba került, ezért büntetést akart mérni rájuk, hogy észhez térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes istent a legfenségesebb székhelyükre, amely a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak részes a keletkezésben és összehíván őket, így szólt hozzájuk…

Atlantisz végzete – Az istenek büntetése

Talán már sohasem tudhatjuk meg, hogy mit mondott a többi istennek Zeusz, mert a történet itt hirtelen véget ér. A befejezés a Timaiosz című dialógusban ránk maradt, innen sejthetjük az előző mű végét. A Timaioszban leírtak szerint, gőgjükben és nagyravágyásukban az atlantisziak rabságba akarták vetni az attikai görögöket, háborút indítottak ellenük, de veszítettek. Az istenek büntetésképpen, elpusztították Atlantiszt. Hatalmas földrengések és áradások támadtak,  „egy szörnyű nap és egy szörnyű éjszaka leforgása alatt…Atlantisz szigete elmerült a tengerben.”  Ezzel büntette Zeusz a mohóvá és hataloméhessé vált atlantisziakat. 
Vannak akik úgy gondolják, hogy Atlantisz története egy politikai parabola, a tökéletes társadalom leírása, amelyet Platón a későbbi műveiben, az Államban és a Törvényekben fejt ki. De nem csak erről szól, hanem egyben egy tanmese is. Poszeidón, akitől az atlantisziak származtak valóban egy gazdag, demokratikus társadalmat álmodott meg és épített fel, de mivel az ivadékai félig emberek voltak, az idők során egyre több emberi vér keveredett a félistenek vérvonalába, úgy az emberi természet előbb-utóbb felszínre kellett, hogy kerüljön. Az ember sajnos, mint az már a történelem során számtalanszor bebizonyosodott, minél gazdagabb annál nagyravágyóbb, a gazdagodása után nem ismer határokat és józanságot, mindent és mindenkit birtokolni és leigázni szeretne. Platón maga körül, a saját városában is láthatta a gazdagság veszélyét, talán ezért írta le ezt a történetet, de a következő évszázadoknak és a mi korunknak is tanulságul szolgál.

Amennyiben tetszett a cikk, kérlek oszd meg:

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter